Hogy mit is? Magyart meg bolgárt. Népzenét persze, magától értetődő természetességgel és stílustisztasággal. Na most a bolgár, az könnyű eset, ott lehet háromszólamú harmóniákat énekelni. A magyarban ez egyszerűen nincs. Szerencsére nem is erőltetnek rá ilyesmit. Jó, ha együtt nyomják, de az is izgalmas, amikor kis kánonok születnek, a csúcspont pedig a dudaimitációra épített dalfüzér. Érdekes, hogy mindkét dologra a dunántúli anyag az alkalmasabb, harmóniai egyszerűségénél fogva. 
 
A sok instrumentumon játszó Nikola Parov, Juhász Gábor gitáros, a magyar népi hangszerekért felelős Mester László, Kovács Zoltán bőgős és Dés András ütős meglepően egységes szőnyeget fektetnek az énekhangok alá. A kíséret szerepéből csak rövid közjátékok erejéig lépnek ki, melyek javarészt bolgár témákat hoznak a magyar dalokba is, a furulyák meg egyenesen írül szólalnak meg, és akkor még az akusztikus gitár is finoman beleimprovizál itt-ott. Puha szőnyeg ez, néhol talán el tudnánk viselni többet is az eredeti népzenék nyerseségéből, de végül is jó ez így. És nem azért, mert így nemcsak a hardcore folkerek fogják hallgatni, hanem mert az összkép így sokkal nőiesebb. 
 
Ez egy női lemez. Nem annyira a női sorsból kapunk mély merítést (bár van itt öröm és bánat, szerelem és csúfolódás, szépség és pörgés), hanem három fiatal nőt hallunk, akik megejtő örömmel és felszabadultsággal énekelnek együtt.